Zeneiskolai felvételi

Ez a személyes jellegű bejegyzés egy évvel ezelőtt készült. Sokat gondolkodtam azon, közzé tegyem-e itt. Aztán döntöttem. Íme az egy évvel ezelőtti élményünk. Idén már meg sem próbáltuk. Samu inkább sakkozni tanult egy kedves fiatalembernél teljesítménykényszer nélkül. Nagyon szerette. :)

Hétfőn felvételiztünk a hozzánk legközelebb lévő zeneiskolába. Különleges élmény volt. Nem mondanám, hogy jó vagy rossz, inkább csak gondolatébresztő.

Ebbe a zeneiskolába jártam én is 1-2 évig. Azért nem tudnám megmondani pontosan, mert akkoriban, amikor én tanultam fuvolázni, ott kapott új helyet a zeneiskola, ami azelőtt az általános iskolánkban adta a délutáni programot. Egy szép régi villa épülete, de én jobban szerettem a másikat, a kicsit, ami közelebb állt gyermeki lelkemhez. (Persze nem ezért hagytam abba a fuvolázást.:))

A zeneiskola az otthonoktatás segítője lehet, mert fontos külső kapcsolatok létesíthetők, és végre más ,,tanárt" és gyerekeket is lát a gyerek, ezért nekünk kiváltképp fontos lenne, hogy Samu járjon. Szóval már régen terveztük, hogy Samu zeneiskolába fog járni, és mivel tudom, mire képes, biztos voltam a dolgomban. Némileg sokkolt a sok változás. Már a felvételi előtt tudtam, hogy több száz kisgyerek jelentkezett 50 helyre, és bizony van verseny. Nem igazán értem persze, ,,Kodály országa" hogyan jutott idáig, hogy csupán a ,,kiválasztottak" járhatnak zeneiskolába. Aztán imádkoztam. Úgy gondolom, ha Samunak segítség lesz a zenetanulás, hogy közelebb kerüljön Istenhez, akkor bizonyára az Úr megadja számunkra a lehetőséget így vagy úgy.

Az élmény mégis kissé sokkolt. A felvételi délután volt. Samu minden reggel fél hatkor kel, ezért ez nem volt túl szerencsés. Már túl volt aznap egy halom ténykedésen, és még buszozni, meg gyalogolnia is kellett, hogy odaérjünk. 

Furulyára jelentkeztünk. Gondoltuk alapozásnak jó lesz (mi is így kezdtük), és ha megszereti folytathatja, vagy majd válthat. A fafúvós tanszakon kezdte a felvételit. Amikor beadtuk a lapunkat, már láttam, hogy három férfi és egy nő tanár már bent van ,,vizsgáztatni" (lehet, hogy többen is voltak), és tudtam, hogy szülő nélkül kell Samunak bemenni. Háááát! Ha én lettem volna Samu, biztos görcsbe rándul a gyomrom. Lehet, hogy ,,szakmailag" ez korrekt, de pedagógiai szempontból megkérdőjelezném. 

Imádkoztam, hogy az Úr adjon a kicsimnek bátorságot, és nem érdekelt, hogyan teljesít, csak az, hogy jó élmény maradjon benne. Mielőtt Samu bement azért megkérdezte: ,,Anya, ha elrontom, az nagy baj?" Összeszorult a szívem, és őszintén mondtam, hogy ,,dehogyis". Ezen igazán nem múlik semmi. Ő nem tudja, de én kint hallottam, hogy elrontotta mindhárom diktált ritmust, ami olyan hosszú volt, hogy még én is alig tudtam volna megjegyezni. Amikor megkérdeztem, hogy sikerült, csak annyit válaszolt: ,,Jól. Remélem tanulhatok majd furulyázni."

Kissé azért csalódott voltam. (Nem azért, mert nem fogják felvenni, hanem mert ez már nem ugyanaz, mint az én gyerekkoromban, amikor bementem Kati nénihez, a fuvola tanár nénihez meghallgatásra, aztán felvettek. Nem lett belőlem zenész, de olyan jó elővenni hangszereket és csak örülni, hogy Isten szép dalokkal és zeneművekkel ajándékozott meg minket.) De még hátra volt a szolfézs tanszék. Ott is kedves tanár nénik ültek bent és a gyerekek kis csoportokban mentek be. Abból már nem hallottam semmit a folyosói tumultus és zaj miatt, de gyanítom, hogy ez sem a ,,csillogásról" szólt. A végén ugyan behívták a szülőket, de semmi személyes nem volt benne (pl. miért fontos nekünk a zenetanulás, milyen ambícióink vannak stb.). Csak tájékoztattak az eredményhirdetés menetéről. Érthető. Ekkora tömeget nehéz is másképp kezelni. Most egy kicsit szomorú vagyok emiatt, de elfogadom, és hiszem, hogy minden a javunkra válik.

Egy kedves meglepetés azért ért a végén. Samu kapott egy gumicukorkát, de nem ette meg, hanem előtte megkérdezte tőlem, hogy szabad-e. A tanszak vezető tanár néni épp mellettünk állt, és megdicsérte, milyen rendes gyerek. Legalább mindketten édes szájízzel léptünk ki az épületből. :)

Kiléptünk, és elgondolkodtam. Talán nem is akarom annyira, hogy ide járjon a gyermekünk. Inkább azt szeretném, ha szeretne továbbra is énekelni, pengetni a líráját, és fújni a zsipp-zsuppot a furulyáján, ha örömöt lelne Isten dicsőítésében versengés nélkül.