Kis és nagy dolgok

,,Nagy dolgokat nem tudunk tenni, csak kis dolgokat nagy szeretettel."
(Teréz Anya)

Ezúttal nem bibliai igét választottam, hanem egy olyan gondolatot, ami elkísérte az elmúlt húsz évemet.

Persze ez nem azt jelenti, hogy sosem vágytam nagy tettekre, vagy feladatokra, amiért mások majd felnézhetnek rám, de Teréz Anya szemlélete rendszerint magamhoz térít, és alázatra szólít. Nem az számít, hogy az emberek mit gondolnak, hanem hogy fel legyen írva a mennyben a nevem.

Hiszem, hogy az Úr nagy dolgokra hív minket, de a kis dolgokban való hűség tesz alkalmassá a nagyobbakra. Az elmúlt hónapokban megtisztelő szolgálatot kaptam. Idős asszonyokat segíthetek, hogy felkészüljenek az Úrral való találkozásra.

Úgy kezdődött, hogy összetalálkoztam Zsuzsa nénivel a falunkban. Több, mint egy évtizede ugyanabba a gyülekezetbe jártunk,de már évek óta nem láttam őt. Kiderült, hogy tavasszal a helyi idősek otthonának lakója lett. Különleges élmény volt újra találkozni. Éreztem a belső késztetést, hogy törődjek vele, mivel a családja ,,elhagyta".

Ennek a kapcsolatnak aztán több gyümölcse is lett. Rengeteget tanított nekem az Úr a Zsuzsa nénivel való kapcsolatomban.

Zsuzsa néninek volt családja, de a lánya és az unokája nem állt mellette. Legutóbb karácsonykor még a telefont sem emelték fel. Nehéz elképzelni azt a fájdalmat, amit ez az idős asszony átélt. Persze mondogatta is, hogy ő sem volt jelen a lánya életében, amikor szüksége lett volna rá. Folyton dolgozott, hogy eltartsa magukat. Amikor otthon volt, már nem maradt ereje, hogy az érzelmi igényeket kielégítse. Így a lánya ,,anya nélkül" nőtt fel, ő pedig család nélkül fog meghalni. És ezzel nincs egyedül. Nekem folyton mondogatta, milyen jó döntés, hogy otthon vagyok a gyermekeinkkel, és mekkora kár a társadalomnak, hogy az anyák nagy része nem ér rá a gyermekeikkel törődni.

Zsuzsa néni nem tudott megbirkózni a fájdalommal. Az elhagyatottsága mély keserűséget érlelt benne. Azonban élete utolsó heteiben igényelte, hogy tanuljunk a Bibliából. Hamar megértettem, hogy legnagyobb nehézsége a megbocsátás a lányának, a testvérének és önmagának azokért a károkért, amit egymásnak okoztak. Így minden alkalommal imádkoztunk az Istennel és emberekkel való megbékéléséért és hogy együtt örülhessünk majd a mennyben.

Amit nem tudott legyőzni magában, amikor még fiatalabb volt, azzal most még fájdalmasabb volt a küzdelme. A jellemhibák felerősödnek az idős kor felé haladva. Hiszem, hogy egyikünknek sincs ideje a halogatásra, mert az idő múlásával egyre nehezebb minden.

Zsuzsa néni aztán egy napon feladta. Nem akart enni, egyre gyengül, és a gyengeség miatt bekövetkezett végzetes balesete után hamar elment. Nagyon sajnáltam, ugyanakkor vigasztalást kaptam Istentől. El tudtam engedni. Nem kerestem, hogyan lehetett volna őt megmenteni. Hiszem, hogy az Úr végig munkálkodott benne. Remélem, hogy végül a megbocsátást választotta, és ahogyan annyiszor kértük, együtt fogjuk dicsérni mennyei Atyánkat az örökkévalóságon át.

Közben összetalálkoztam az otthonban egy másik régi ismerős nénivel, és megismerkedtem többekkel. Úgy érzem, kevés, amit értük tehetek, de ha engedem, hogy Isten Lelke vezessen, a kevés is elég lehet, hogy elnyerjék az örök életet. Van akivel csak beszélgetek, van akinek csak apró szívességeket teszek, mással pedig éneklek és imádkozom. Mindig csak annyit, amennyit befogadnak. Közben pedig megtelek hálával, mert látom Isten szerető gondviselésének nyomait.

Azt tanítom a gyerekeinknek, hogy tiszteljék és becsüljék az időseket. Akkor is, ha bosszantó hibáik vannak. Nem tudhatjuk, életük során mennyi terhet viseltek, mennyi jót vagy rosszat tettek. Hagyjuk az Úrra az ítéletet, mi pedig tegyük meg értük, amit módunkban van megtenni.